Miért volt radioaktív a Balaton az 50-es években?
Radioaktív rejtélyek: a Csendes-óceánon bomba robban, és valahogy a Balatonban megnő a sugárzás értéke.
Az 1950-es évek közepén és ennek az évtizednek a második felében gyakran szóltak arról a híradások, hogy a Balatonban komolyabb mennyiségű sugárzó anyagot (elsősorban tríciumot) találtak, melynek rejtélyes eredetére eleinte nem nagyon volt magyarázat. Azt mindenesetre sikerült megállapítani, hogy a radioaktivitás emelkedése gyakran esős időben vagy közvetlenül az után volt tapasztalható. A megfejtés végül 1957-ben érkezett egy cikkben, mely az Élet és Tudomány hasábjain látott napvilágot.
Maga a cikk két – nemzetközi tiltakozás ellenére megtartott – kísérleti hidrogénbomba robbantás kapcsán született. Ekkor Nagy-Britannia hozta működésbe a fegyvert (két héten belül két alkalommal) Hawaii-tól 2000 kilométerre, a Karácsony-szigeten. Az már korábban sem volt újdonság, hogy ezeknél a robbanásoknál komoly mennyiségű radioaktív anyag kerül a légkörbe, de annak mértékére és mozgására csak az 50-es évek végén derült fény. Mint kiderült a bomba nyomán keletkező áramlások a radioaktív anyagokat 10-15 kilométeres magasságba lökik, ahol a folyamatos 80-100 km/h-ás szél akár 200 napon keresztül viszi magával. Ennyi idő alatt a részecskék többször is megkerülik a Földet, így gyakorlatilag a Föld bármely részén lehullhatnak. A vízalatti robbantások esetében a szinte felfoghatatlanul magas hőmérséklet által létrehozott trícium (nehézvíz) molekulák pedig elsősorban a vízkörforgásnak lesznek (radio)aktív résztvevői.
Persze a veszély mértékét maguk a kísérletező felek is jócskán alulbecsülték, hiszen 1954. március 1-én a Marshall-szigeteken robbantott amerikai hidrogén bombától származó radioaktív anyagok a biztonsági övezeten kívül tartózkodó Fukuryu Maru nevű japán halászhajóra szálltak.
Robbantgatunk, robbantgatunk?
A súlyos sugárszennyeződés nyilvánvalóvá tette, hogy az eddigi biztonsági távolságot jelentősen (200 kilométerről 1400-ra) kell emelni. Ha tudjuk, hogy csak az Egyesült Államok 1946 és 1958 között 23 alkalommal hajtott végre robbantást a Csendes-óceán térségében, akkor világossá válik, hogy miért észlelték olyan gyakran a trícium szint emelkedését a magyar tengerben.
Persze a hazai lapok gyakran hangoztatták azt is, hogy a trícium a kevésbé veszélyes sugárzóanyagok közé tartozik, így például az emberi bőrön már nem is képes áthatolni, ráadásul a hazai vizekben alacsony volt a koncentrációja is. Úgy kalkuláltak, hogy a teljes Balaton tríciumtartalma a legrosszabb körülmények között sem haladta meg a 45-60 grammot, ami semmilyen élőlényre sem jelentett komoly veszélyt. Ráadásul az 1963-ban aláírt Nemzetközi Atomcsendegyezmény életbelépése nyomán ez a mennyiség is gyorsan csökkent. Persze más sugárzóanyagok esetében már nem volt ilyen egyértelmű a helyzet.
1953 májusa és augusztusa között az országban a szokásostól eltérő mennyiségű, némileg több csapadék hullott. Ez ugyan nem minősült szélsőséges esetnek, az azonban már igen, hogy a csapadék erősen radioaktív volt. A későbbi elemzések megállapították, hogy ez a jelenség egy nevadai robbantássorozattal függött össze, és a sugárzó részecskék átlagban 6(!) nap alatt értek az amerikai kontinensről hozzánk, 10 ezer kilométert utazva a levegőben.
Bár ekkor még úgy gondolták, hogy a nukleáris fegyverek nem avatkoznak jelentősen a bolygó időjárásába, már hallatszottak más hangok is. Voltak tudósok, akik úgy vélték, hogy a robbanás bizonyos melléktermékei képesek a légkörben zivatargócokat létrehozni, ám a folyamat csupán néhány napig tart, így nem okoz szélsőséges időjárást a sokévi átlagokat tekintve.
A kommunista hidrogénbomba
Hogy mit okozhatott egy ilyen radioaktív eső, arra kiváló példa egy 1954-es japán eset. Ekkor egy kínai robbantás felhői érkeztek meg a szigetország fölé. A csapadék sugárzó anyagai a földieper leveleibe, és onnan a velük táplált selyemhernyókba. A levelek és a hernyók napokon belül elszíntelenedtek, majd a következő generációkban mutációk is megjelentek. Ezekről a magyar lapok is nagy terjedelemben számoltak be, ám itthon elegendőnek tartották az esővíz kiforralását (ivás, fürdés vagy főzés előtt), a szennyezés elkerüléséhez.
Ráadásul a szovjet irányítású cenzúra kiválóan működött már akkoriban is, hiszen a hozzánk érkező sugárzás mindig a világ távolabbi feléről, a nyugati blokk kísérleteiből származott. Példaként megemlíthetjük a világ eddigi legnagyobb hidrogénbombájának, az ún. Cár-bombának az esetét. Ez a fegyver 1961-ben robbant a Szovjetunióban, a Novaja Zemlja szigetcsoport felett, ám valahogy semmilyen sugárveszély sem mutatkozott Magyarországon.
Pongyolán fogalmazva: a hidrogénbomba vagy fúziós bomba egy elképesztően nagy hatóerejű fegyver, melynek során a termonukleáris robbanást egy atombomba indítja be és az óriási hő- és nyomás hatására a hidrogénatomok fúzionálnak (egyesülnek, összeolvadnak) kettes rendszámú héliummá (a Napban is ez ez történik csak kicsit nagyobb léptékben) és ennek következményeként gigantikus mértékű energia szabadulhat fel.
Így volt ez annak ellenére, hogy a bomba 50 megatonnás hatóereje több, mint háromszorosa volt az amerikaiak által robbantott legnagyobb bombáénak és a kísérlettől 280 kilométerre(!) is kitörtek az ablakok a lökéshullámok következtében. Persze ez a titkolózó mentalitás egészen a rendszerváltásig fennmaradt, elég csak a csernobili események sajtóvisszhangjára gondolni…
