A Szovjetunió legrejtélyesebb szigetei

Az egyik volt szovjet sziget története időutazós filmbe, a másik katasztrófa moziba, a harmadiké a legrosszabb horrorba illik. Utóbbiról elgondolva csak remélni lehet, hogy hasonló értelmetlenségek és szörnyűségek napjainban már nem történhetnek meg.

A szigetek – jellegüknél fogva – kiválóan alkalmasak arra, hogy a veszélyes, titkos vagy csak egyszerűen elszigetelni vágyott dolgokat elzárják. A távoltartás itt szólhat a külvilág, egy veszélyeztetett csoport vagy egyszerűen a közösség többi tagjára. A diktatúrák és különösen a hidegháborúban érintett Szovjetunió kedvelte is a szigetek magányát és a legkülönbözőbb módokon éltek is annak lehetőségével. Ebben a bejegyzésben három igen különleges, rejtélyes szovjet szigetet titkaival ismerkedünk meg részletesebben. A sorrendet ez esetben nem időrendben, hanem az ott folyó események veszélyessége, brutalitása alapján állította fel a szerző.

Ennek megfelelően az első sziget – azon felül, hogy harcászati szempontból kiemelten fontos helyen található – inkább idilli bányászközösségre, semmint veszéllyel fenyegető harcálláspontra hasonlít.

Bányászváros az Isten háta mögötti hidegben

A Svalbard (régebben Spitzbergák, – bár a Google térképein még mindig ez a megnevezés szerepel) szigetcsoportról beszélünk, mely egészen a 20. század elejéig a senki földjének számított. Ekkor azonban megnőtt az igény a szénre, mely a névadó és egyben legnagyobb Svalbard szigeten nagy mennyiségben rendelkezésre áll. 1920-ban néhány ország köztük Norvégia, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – megalkotta a Svalbardi Egyezmény, mely – korlátozásokkal – Norvég területnek ismerte el a Norvégia és az Északi-sark között fekvő szigetcsoportot. Az egyezmény értelmében ezen a területen minden aláíró folytathat gazdasági tevékenységet, így nem csoda, hogy az 1924-es életbelépése idejéig összesen 40 ország (közöttük a Szovjetunió is) ratifikálta azt.

A lehetőséget végül Norvégia és a Szovjetunió vette a legkomolyabban. 1926-ban Norvégia megalapította Longyearbyent, amely ma Svalbard legnépesebb városa, mintegy 2000 lakosával. 1936-ban a szovjetek megszerezték a piramideni (a völgyi település fölött fenyegető piramis alakú hegyről elnevezett) és mintegy 60 mérföldre délre lévő Barentsburg szénmezőinek használati jogát. A Trust Arktikugol, egy 1931-ben alapított állami szénvállalat vállalta a felelősséget ezekért a műveletekért, és átvette a Pyramiden és a Barentsburg tulajdonát is. A két város közül végül Pyramident fejlesztették magasabb szintre, melyben kórházat, a Kultúrpalota nevű rekreációs központot és egy nagy kávézót építettek, fénykorában pedig 1000 munkás (és családjuk) otthona volt.

Noha az itt található bányák soha nem működtek nyereségesen, ez a szovjeteket egy pillanatig sem érdekelte. Ők valójában jégmentes tengeri kikötőt és a Barents tenger ellenőrzésének lehetőségét, valamint egy, a nyugati országokhoz közeli bázist akartak vásárolni. Az itt dolgozó szemtanúk állítása szerint ennek megfelelően a bányák környékén nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel. A két szovjet település sorsát végül a hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása pecsételte meg, hiszen ezek után – piaci alapon – már nem érte meg fenntartani őket. A legszovjetebb norvég városok ma szinte érintetlenül őrzik eredeti formájukat és a talpalatnyi Szovjetunió rengeteg látogatót csal ide minden évben. Akárcsak egy másik, jóval sötétebb múltú és mára eltűnt sziget, melynek felfedezésére szintén sokan indulnak el évente.

Elhagyatott lepusztulás az egykori biológiai kísérleti területen

Az Újjászületés – magyaros átiratban Vozrozsdenyije – sziget partjait egykor az Aral-tó mosta. A 75 négyzetkilométeres földdarab sokáig üresen állt, egészen addig, míg fel nem építették itt Aralszk „városát”.

A szovjet biológiai fegyverkezés az 1930-as évek elején kezdődött. Az első titkos kutató laboratóriumot Tabolszk-ban alapították, Szibériában. A kutatások az ötvenes évekre – a biológiai fegyverként bevethető kórokozók fejlesztése mellett – a kijuttatás módozatainak összevetésére irányultak. Ennek megfelelően 1954-ben hozták létre a már említett Aralszkot, mely tulajdonképpen egy kísérleti lőtér. Itt a szovjet kutatók az összes alkalmazási módot (légi bombák, rakéta robbanófejek, spray tartályok) kipróbálták.

1972-ben a Szovjetunió aláírta és ratifikálta a Biológiai és Toxinfegyver Egyezményt, ennek ellenére a szovjet vezetés még húsz éven át folytatta az offenzív biológiai programját. Az „eredmények” pedig látványosak voltak. 1976-ban igen jelentős halpusztulás történt a tóban, majd 1988-ban fél millió antilop pusztult ki a Turgay sztyeppén. 1989-ben egész birkanyájak hullottak el a környéken pestis miatt és az őrület folytatódott volna, ha a tó kiszáradása folytán a sziget nem kapcsolódott volna össze a szárazfölddel. Ma a környék egybefüggő homoksivatag, melyből szinte érintetlenül emelkednek ki Aralszk halált hozó épületei. Bár a lépfene baktériumok (Antrax) hosszú évekig is életképesek maradnak a földben, a lőtér ma a katasztrófaturisták egyik kedvelt célpontja.

Ennél is sötétebb azonban a harmadik sziget, Nazino múltja

1933 februárjában Genrikh Yagoda, a titkosrendőrség vezetője és Matvei Berman, a GULAG munkatáborrendszer vezetője saját maga által leírt ‘grandiózus tervet’ javasoltak Joszif Sztálinnak, a Szovjetunió főtitkárának.

Ebben azt fejtegették, hogy a nemkívánatos elemek deportálásával olyan földműves kolóniákat lehetne létrehozni, melyek saját túlélésük érdekében művelhetővé alakítanának eddig vad tarületeket. Az első ilyen kísérleti kolónia számára Nazino szigetet jelölték ki, mely Nyugat-Szibériában található 540 km északnyugatra Tomszktól, a semmi közepén. A szigetre 1933 májusában 3 hét alatt 6 ezer embert szállítottak, mindenféle felszerelés nélkül, alig néhány zsák liszt kíséretében! Bár Nozinót kívülről ellenőrizték, a szökéseket nem vették túl komolyan. Senki sem élt volna túl több száz kilométernyi gyaloglást a szibériai időjárásban…

A terv azonban erősen hibázott. A deportáltak között ugyanis többségben voltak a városi bűnözők és lázadó értelmiségiek, akiknek fogalma sem volt a földművelésről és az életben maradásról a vadonban. A lisztet szinte azonnal folyóvízzel keverve megitták, ami nyomban vérhastünetekhez vezetett. A kolóniában a legkülönbözőbb betegségek jelentek meg és az ételhiány a nagyszámú halálozással együtt kannibalizmushoz vezetett.

Mire a szovjet hatóságok június elején megelégelték a szörnyű kísérletet, a 6 ezer emberből 4000 ezren haltak meg vagy tűntek el (ide sorolták a szökésben meghaltakat is, akiket senki sem keresett meg). A nozinoi tragédiáról a szovjet sajtó 1933-tól egészen 1988-ig, a glasttonszty korszak kezdetéig hallgatott, míg egy vizsgálat fel nem derítette az itt történt szörnyűségeket.